HUNGAROVET TUDÁSBÁZIS
www.allatorvosiwikipedia.com

Keresés:

Kutyaharapások elemzése

Az USA-ban 1994-ben végzett tanulmány ( Mathews & Lattal) szerint, megközelitöen 1 millió kutyaharapás történik, évente. Ezeknek 60-70%-a gyerekekkel történik meg. Kisfiúkat gyakrabban harap meg kutya, mint lányokat. A kutyaharapások 1/3-át a család saját kutyája okozza!

Egy 1975-ben (Beck által) végzett tanulmány szerint, a kutyaharapások 87%-át nem ivartalanitott kankutyák okozták. A legtöbb kutyaharapás a megharapott személy otthonában, vagy közvetlen környezetében történt! Egy másik tanulmány (Sacks, 1989) szerint, a gyerekekkel megtörtént halálos kutyaharapások 70%-ában a gyerekek 10 évesnél fiatalabbak, 22%-ban 1 évesnél fiatalabbak, 7%-ban csecsemökorúak voltak!

Dr. Gál Sándor
Indianapolis

Néhány gondolat a kutyatámadások hátteréről (Dr. Böő István)

Aligha lehetne szebben írni a kutyáról, mint ahogy azt már Platon, a nagy görög gondolkodó időszámításunk előtt több száz évvel tette. Így fogalmazott: “a kutya a természet kincsestára, a fáradtság menedéke, a hűség példaképe, az éberség tükre, az értelem dísze, a modor jelképe” ….

Ezt a jellemzést a kutyatartók nagy része ma is elfogadja. Nem így azok, akiknek sikerült éppen „belelépni”, még inkább azok, akik a média által most már szinte naponta hírül adott kutyatámadások áldozatai. A kutyák okozta tragédiák utáni napokon az áldozatok, hozzátartozók testi és csendes lelki fájdalma fölött össze – összecsapnak a kutyaimádók és -utálók (úgy tűnik, itt is „kettéoszlottunk”, középső kategória nincs), a sajtót elözönlik az érzelmi töltésű cikkek, rádióban, televízióban okosan nyilatkoznak különböző szakértők, igazgatási szakemberek, állatvédők, sőt törvényeket hozó képviselők is, aztán lassan elcsitulnak az indulatok. Egészen a következő tragédiáig!

Eb-tartási rendeletek eddig is voltak, állatvédelmi törvényünk is van, de ezek az emberre vonatkoznak, akik az ebtartás szabályait vagy betartják, vagy nem! Igen ám, de nemcsak az agyonkínzott, kiéheztetett vagy a petárdáktól „világgá menekült” és falkákba tömörült kutyák „indokolt, magyarázható” támadásairól hallunk, hanem a kiegyensúlyozott körülmények között élő, szeretetet és minden mást megkapó kutyák családtagok, majdnem mindig gyerekek és időskorúak elleni „indokolatlan, megmagyarázhatatlan” támadásainak is tanúi vagyunk. Kérdés tehát, hogy a könyvtárnyi terjedelmű kynológiai (kutyákkal kapcsolatos összes tudomány) és etológiai (viselkedési) ismeretanyagot a mai kutyákra teljes egészében alkalmazhatjuk-e? Az utóbbit aligha, hiszen a kutyák magatartásának kutatása természetes körülmények között, szokásos életfeltételeik mellett történt. Hiába ismerjük az úgynevezett „normális” viselkedésformákat, az állatok különféle helyzetekre, ingerekre adott fajspecifikus válaszait, ezek a mai „ketreckutyákra” aligha érvényesek!

Véleményem szerint fajtától és bezártságtól függetlenül ide sorolhatók mindazok a közép- és nagytestű ebek, melyeket gazdáik a természettől „elneveltek”, melyektől gazdáik folyamatosan azt kívánják, hogy kutyájuk csak olyan dolgokat műveljen, ami az embernek hasznos, tekintet nélkül arra, hogy az állatnak vannak „saját szempontjai” is. Vegyünk csak egyetlen, de igen lényeges szempontot, a mozgást! A kutya őse, a farkas akár napi 50 km-t is fut zsákmányát hajszolva. Talán van valami összefüggés aközött, hogy a napi 20 – 30 km-t is megtevő vadász- és pásztoreb, vagy egy jól megdolgoztatott rendőrkutya vagy kotorékeb a statisztikai adatok szerint szinte sohasem fordul ok nélkül az ember ellen, míg a napot átalvó, inaktívvá tett, unatkozó, csupán napi 3-4-szeri 10-15 perces „egészségügyi” sétát tett társaik sokkal gyakrabban. Ezeknek a kutyáknak legalább napi 1 -1,5 órás intenzív mozgatásra lenne szükségük.

Persze a dolog ennél összetettebb. Az ember tenyésztői tevékenységével oly módon és mélységben beleavatkozott a genetikába, hogy már-már „mesterséges” kutyát hozott létre (egyes fajták láttán felvetődik a kérdés: egyáltalán, ez még kutya?). Ezek felfokozott agresszivitása oktanilag is különbözik az ősi ösztönökétől. Ehhez járulnak még a speciális nevelés, a rossz kiképzés, , ingerszegény környezet, elmaradt kommunikáció stb. miatti magatartászavarok, melyek lényege a szervezet-környezet egyensúlyának megbomlása.

A magatartászavar azonban még nem agresszió, még nagyobb hiba, ha ezt kizárólag bizonyos fajtákhoz kapcsolják (pl. őrző-védő fajtákhoz). Egyébként is meg kell különböztetnünk egymástól az agressziót és a veszélyességet! Az agresszió a faj sajátja, ez genetikailag „kódolt”, hiszen a kutya őse a farkas és a háziasítás során is szükség volt erre a tulajdonságra. Egy házőrző, vadász- vagy pásztorkutya hasznavehetetlen, amennyiben nem rendelkezik agresszióval. A kutya támadhat önvédelemből, ha valaki vagy valami átlépi territóriumának határát, támadhat, ha kölykeit védi stb. Ha úgy tetszik, itt az agresszió pozitív tulajdonság, azonban ez sohasem irányulhat indokolatlanul az ember ellen, mert akkor már veszélyességről beszélünk, ahol az agresszivitás már legtöbbször alkalmazkodási nehézség vagy képtelenség következménye. Gyakori, hogy a négy fal között, elszigetelten élő kutya oly mértékben függ a gazdájától ( hiszen csak őt ismeri), hogy társaival és más emberekkel képtelen „normális” magatartásra, idegen környezetben félelemből harap. Ezért is fontos, hogy a napi séták, mozgások útvonala változatos legyen, hogy a kutyát minél több külső inger érje, ahol idegenek is jönnek – mennek, járművek közlekednek stb.

A veszélyesség tehát egyrészt nem fajtafüggő, másrészt nem valamiféle statikus állapot, hanem a történések függvénye. Egyazon fajtán belül az idegi tevékenység szerint is különböző típusok vannak: az ingerlékeny (kolerikus) típus gyorsan tájékozódik, bátor, könnyen tanítható, de gátlásait nehezen lehet alakítani a kiképzés során, vagyis a különbségeket nehezen tolerálja, könnyebben, hamarabb támad. A mozgékony (szangvinikus) típus kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, a külső ingerek kiváltotta reflexei szilárdabbak, kiszámíthatóbbak, ezek nehezebben, csak indokolt esetekben támadnak. A nehézkes, enervált (flegmatikus) típus reflexei lassabbak, ezek kiszámíthatóbb magatartásúak. A gyenge (melankólikus) típus feltételes reflexei nehezen alakíthatók ki, vagyis nehezen tanítható, kiegyensúlyozatlan, ennélfogva megbízhatatlanabb is.

Igen ám, de a kutya típusát sokszor még gazdája sem ismerheti! Egy őshonos fajta egyede is lehet veszélyes, ha alacsony az ingerküszöbe, s akár megszokott ingerek is kiválthatják támadását. Hogy mi lehet egy ilyen inger, azt a nem kevés „elméletgyártás” ellenére megmondani sohasem lehet (pl. az ember által nem is érzékelhető hang- vagy fényeffektus, korábbi rossz élmény „felidézése” stb.). Vannak etológusok, akik szerint a kutya nem tesz mást, mint átveszi az ember intoleranciáját, feszültségeit, labilitásait és bizonyos helyzetekben ennek megfelelően cselekszik. A „madarat tolláról – embert barátjáról” helyett egyre érvényesebb lesz a mondás második fele: „embert kutyájáról”.

A szaporodó kutyatámadások ügyében széleskörű egyéni vagy inkább társadalmi védekezésre van szükség, melynek módozatait, eszközeit feltárni többek között az ismeretterjesztés feladata lenne. Hogy ne csak a szakemberek ismerjék például, melyek a veszélyes kutyamagatartás külső jelei, öröklődik-e a kutya magatartászavara, melyek azok a kedvezőtlen környezeti feltételek, melyek között a kutyák folyamatosan fenyegetett helyzetben érzik magukat, s az állandó stressz mintegy védekezési agressziót vált ki belőlük, mire számíthatunk, ha behatolunk egy kutya territóriumába (felségterületére), miért nem szabad elfutni a támadó kutya elől stb. stb. Már csak önvédelemből is meg kellene tehát egy kicsit „kutyául” tanulni a kutyát nem tartóknak is!

Referenciák:

Kategóriák: Etológia, Kutya

Kapcsolódó irások: